Vad Marci szindróma

Azért jó egy iskolában lenni 4 hónapon át Kleberrel, egy brazil sráccal, mert az első hetekben bárminemű balhé nélkül is kiderült: összeférhetetlenségi problémáink vannak (tök ellentétes stílus és hozzá erős jellem), amire a többiek reakciója természetesen az volt, hogy november végétől egy házikóba pakoltak minket, amiből közös erővel kihoztuk a maximumot (=180°): mindkettőnknek ittlétünk legmeghatározóbb tapasztalata vált belőle, miután szép lassan egymásrataláltunk és rájöttünk, hogy mélyen nagyon hasonlóak vagyunk, (szeretünk és tudunk tenni; amibe belekezdünk, azt kitartóan végigverjük magunkon/másokon; és a konfrontációt, erős véleménynyilvánítást bizonyos keretek közt konstruktívnak és szükségesnek tartjuk), majd a csattanó az volt, amikor a január eleji összevont búcsúbulin őt játszottam beleadva apait-anyait ezzel egyedi módunkban mondva köszönetet és ez egy utolsó, nagyon különleges kapcsot szült köztünk - mert bár december végére közel kerültünk egymáshoz, mindenki tudta, hogy nagyon-nagyon távolról indultunk és ezért még ekkor is bizarrnak tűnt, hogy én és ő és és egyáltalán és hogyhogy nem a hivatalos mindvégig-barátok egyike, na mindezt majd személyesen mesélem el részletesebben, mert tényleg komplex, de mindenesetre amikor nemrég ő (is) hazament, az legalább úgy letört, mint néhány hónapja Henrique távozása: úgy érzem magam, mintha a kéthengeres iskolánk egyik hengere bedöglött volna és egyedül kellene a motort továbbhajtanom - a holtpontokon különösen hiányzik a kiegészítő túllendítő párom.