Bemutató: Marczigány* urak

Azért jó Simonnal együttlakni, mert mindketten élünk-halunk a marcipánért és jó szobatársakként az otthonról kapott szállítmányokat szépen megosztjuk egymással és ügyesen eldugjuk a marczigányt-nem-értékelő-de-ha-már-ennyire-kínálod-akkor-veszek-belőle-fúúúj közönség elől (le sem merem írni, hogy a japán egyenesen kiköpte a marcipánburgonyát, amit a hajvágás fizetségeként adtam neki). Karácsony alkalmából aztán iskola-szinten Loppianotól (?) egy csomó nagyméretű Zentist kaptunk, amire először lecsaptak a (be)gyűjtögető életmódot folytató más nemzetek tagjai, de végül miután megállapítást nyert náluk, hogy ez valami ehetetlen cucc, ez a marcipán üteg is a testvériesen osztozkodó kultúrajrópéereknél landolt. Azonban nem csak emiatt jó vele lenni egy szobában, hanem azért is, mert minden este fáradtan dőlünk be az ágyba és csak néhány szót szólunk egymáshoz, amiből rendszerint 10 percenkénti najólvanmostmárténylegaludjunk felkiáltással tarkított egy-két órás mindenre kiterjedő beszélgetés lesz általában fél-német nyelven (ő németül beszél hozzám, én meg olaszul válaszolok, amíg túlságosan bele nem lendülünk), sokat jelent neki, hogy valakinek anyanyelvén mondhatja el a nehézségeit és az a valaki jól megérti, mert ő is elég hasonlókat gondol/érez, mindketten csípjük a fűtésmentességet (meg a ...:) és legeslegfőképp az egészséges kajákat (normális kenyeret, a reggelit mint olyant, esetenként hideg vacsora, stb.).

*Kedvenc focista Mejsikénk után szabadon.