Azért jók a Genfest-szervezős szivárvány kongresszusok, mert
loppián'nak áll a világ: A jelenlévő résztvevőkön kiválóan lehet
gyakorolni a Six Degrees of Separation elvét, mert attól függetlenül,
hogy melyik sarkából érkezik a világnak, tuti, hogy mindenki valakinek a valakije; például lakótársa egy egykori loppianoinak, ilyenformán pedig biztosított az élet sűrűjében
pezsgés. Bónuszként ráadásul régnemlátott tiszteletbeli héjjbradörökkel
lehet találkozni, aki(ke)t bemutatva, majd rajta keresztül a teljes
magyar csapatot bevonva nem csak Karinthyt lehet überelni, hanem a
csinos magyar lányokra kíváncsi nemzetközi társaknál is be lehet
vágódni.
Azért volt jó 2 hónapig a kartondoboz-hajtogató, -címkéző és -csomagoló részlegen dolgozni, mert ez talán a legbeszélgetősebb hely az egész Azurban (=a bútorgyár), ennek (is) köszönhető, hogy nagyon sokat használhattam az olasz nyelvet és hogy a társakkal szuper kapcsolatom volt (néhány idősebb szerzetes, egy afrikai fiatal pap, máltai szeminarista, stb.), azonban leginkább a Ryannal kialakult különleges kapcsolatunkért vagyok nagyon hálás: ő egy chicagói gen (=fokoláros fiatal), a Papíhrkutja team alapító tagja, nagyon egy húron pendülünk, hasonlóan gondolkodunk, odavetett félszavakból is értjük egymás, ha az egyikünk elkezd egy ugratást, akkor a másik rezzenéstelen arccal rákontráz, szóval gyakorlatilag néha az az érzésem, mintha egy héjjbradör lenne. Érdekes, mert az első hetekben egy semmilyen srácnak ismertem meg, akivel a szerencse következtében vagyok sokkal többet együtt, mint másokkal az iskolánkból - az áttörés talán attól jött meg, hogy délutánonként csak ketten végeztük ezt a több mint monoton munkát és ezért elkezdtük feldobni a "sötétedős" műszakunkat versenyekkel, fogadásokkal (a górénktól egy teljes házi sütit nyertünk!), kíméletlenül sok poénnal és persze komolyabb beszélgetésekkel, idővel pedig együtt irányítottuk a részlegünket.
Frissítés: most mindketten új munkát kaptunk, de két egymás közelében levő szekrényösszeszerelő részlegen vagyunk, így amikor a mindennapos (és ettől kedvenc) számunk felhangzik a rádióban, akkor azért kórusban énekeljük, szóval hiába, hogy az elmúlt két hónapban se nem dolgozunk, se nem lakunk együtt, de a barátságunk egyre csak épül. Henriquenél nagyon-nagyon királyul indult, de a végére az elutazása miatt kifogyott a spiritusz, Ryannél kellett mindkettőnknek a "megérkezési" időszak, de mostanra szárnyalunk. Szuperlatívuszok, én így szeretlek!
Azért jó élőben megtapasztalni a népmesék rejtélyes válaszának igazságát, mert minek mennénk körbe, 200 Km-t autózva a drága autópályán a Forlí repülőtérre, amikor „egyenesen” csak 120 Km és még fizetni sem kell?! Hát majdnem ez lett a drágább, mert igaz, hogy fényképezni is leálltunk az alpesi hágókat idéző hegyek között, de azért nem ez volt a fő oka annak, hogy majd 3 órát autóztunk – és 20 perccel felszállás előtt estünk be a reptérre. De ha a vége jó, minden jó, és ha lekéssük, akkor az én mesém is tovább tartott volna…
Azért jó, hogy pont akkor jött a Daddy, amikor az egyetlen laza hétvégünk van, mert azt hiszi, hogy mindig ilyen kedélyesen telnek a hétvégéink. De most tényleg tudtunk együtt csatangolni a szép őszi, és egyben szépen kihalt környékünkön. Még a régi, elhagyott Gen-tanyát is meg tudtam neki mutatni – és egyszer sem szólt a telefonunk közben, tök nyugi volt! Mintha kivonultunk volna a világból…
Nem semmi faterom van – idejön és egy nap alatt lenyom egy
teljes félévet, ráadásul úgy, hogy egy mukkot sem tud taljánul. Az lenne a jó,
ha én is ilyen protekciós lehetnék Aachenben…
Azért jó, hogy az embernek vannak ősei, mert néha
felbukkannak – akár még itt is, mint ma Daddy.
Az meg külön jó, hogy nálunk volt egy üres szoba, így aztán vendégül is
láthatta az új magyar-német-indiai-brazil különítményünk.
Azért jó 2 napja hivatalosan gyógyultnak lenni, mert holnap búcsúztatjuk a Montéba induló 2010-es fokolarino évfolyamot, amin páran Michael Jackson táncot fogunk nyomni a nekik rendezendő műsorban és a denszelés kapcsán rájöttem, hogy letelt a 6 hónapom, de azért aggódom, mert tánctól függetlenül egyáltalán nincs még jól a térdem, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy most először búcsúztatok itt igazán, mert akik most mennek el, azokat már mind jól ismertem és néhányan közülük különösen a szívemhez nőttek, nélkülük a munkahely, a templom, az utca sokkal üresebb lesz (lett), ami persze nagy létszámuknak is köszönhető, fura lesz, az biztos, de ez az ittlét arról szól, hogy folyamatosan jönnek-mennek az emberek és sosincs állandósult állapot.
Azért jó hullának lenni, mert csak visszaértem a stabil állapotomba, alig alszom, semmi időm sincs, a film befejezése reménytelen, a további elképzeléseim megvalósításához ugyanis abszolút semmi tudásom nincs és a kikísérletezése olyan másfélszer végtelen időt igényelne (de legalábbis 2 szabad délutánt), ráadásul a srác gépét csak akkor nyúlom le, amikor több órám lenne egyben, vagyis semmikor, ugyanakkor éjjel-nappal ezen jár az agyam, hétvégén egy gent búcsúztattunk (programmal), csütörtökre szintén próbálunk (mikor máskor érünk rá, mint ebédszünetben és éjjel 11-től), pénteken jön Daddy egy hétvégére és jövő hétre szerettem volna befejezni a filmet. Érdekes, azt hittem, hogy itt, ahol semmi "felelősségem" sincs, majd sosem leszek ilyen túlterhelt állapotban, de úgy látszik, hogy nekem (sem:) lesz ilyen állapotom sosem, így aztán megint olyanokba próbálok kapaszkodni, hogy majd a kongresszus után minden lemaradásom behozom, válaszolok a levelekre, rendbekapom magam, stb.
Azért jó búcsúztatni, mert olyan hitelesen alakítottam a németet Paullal (aki cserébe echte rajnai polgár és nagyon jófej gyerök) és Simonnal, mintha Oktoberfesten nőttünk volna fel, már csak egy hózentróger hiányzott.
Azért jó tesztvezetésre menni, mert úgy éreztem magam, mintha még egyszer kéne forgalmi vizsgázni, de szerencsére átmentem: mostantól az iskola egyik hivatalos sofőrje vagyok. Mivel aktívan kampányoltam amellett, hogy amikor csak lehet, gyalog járjunk, hogy így minél kevesebbet használjuk az autót, ez a megbízás olyan, mintha a Greenpeace szóvivőjét kineveznék a Shell marketingigazgatójává (sicc!)...
Azért jó három hónapon át minden napomat kis vörösborral indítani (éhgyomorra)...na nem azért, mert így vidám kedvem van délelőtt és sokkal nagyobb kihívás a targoncákat tologálni : ) - hanem mert egy itteni görög katolikus pap mondta, hogy neki is mindig piros volt a keze és az orvosa ajánlotta ezt a módszert, amitől teljesen rendbejött a vérkeringése. Egy próbát megér 3 hónapnyi aktív szenvedés.... A lakótársaim is eldöntötték, hogy kúrálniuk kéne magukat, nyilván csak azért, hogy eggyé váljanak velem : )
Azért jó sokáig a zuhany alatt álldogálni, mert ha épp nem hangosan énekelek, akkor gondolatok cikáznak át az agyamon, mint például ma reggel, amikor a napomat terveztem és azon morfondíroztam, hogy mennyire reménytelenül el vagyok havazódva, no de sebaj, ezt az aktuális "projektet" egy-két hét múlva lezárom és akkor majd aztán minden lemaradást pótlok, majd lesz időm rendesen szeretni (=idő) a körülöttem levőket és majd baromira jelen leszek... ám közben eszembe jutott az a majdnem-tanítvány, aki nagy lelkesen követni akarta Jézust, csak még szintén hazaugrott volna előtte letudni néhány dolgot - és a Főnök nem ment bele!...
Azert jo, hogy praktikussagi okokbol a hétvégi csapatcsere óta Simonnal (német, őt ismertem korábbról) vagyok egy szobaban, mert reggel a szobankbol a közös térbe kilepve min. 6 fokos homersekletkulonbseg csapott meg, ugyhogy futest tekintve tenyleg nagyon jol meg fogjuk egymast erteni.
Azert jo bowlingozni menni, mert olyan termeszetesseggel inditottam egy hatalmas strike-kal, mintha egyetemi eveimet bowlingozassal toltottem volna, de aztan csak kiderult, hogy ez nem fedi a teljes valosagot es igy csak az elmezony vegeben landoltam.
Azert jo masfel heten keresztul jaratni az agyam egy uj projekten, mert teljesen beporgok, ami az egyik oldalon ijeszto, mivel abszolút dekoncentralt leszek minden más dologban, masreszt viszont csak ilyenkor jonnek az igazan jo otletek es all ossze poccre a kep. Igy volt ez a flashmob filmmel is: mult vasarnap megneztem az anyagot, utana hagytam, hogy villodzon az agyam es most vasarnap ugy ultem le nekikezdeni a vagasnak, hogy fejben mar csontra kesz volt a forgatokonyv.
Azért jó 2 hónapig együtt lakni a Henrique-vel, mert ő volt az, akiről max. két nappal az érkezésem után megállapítottam, hogy na ő az én emberem, vele baromi jól ki fogok jönni és ez az összekerülés után maximálisan bejött: ő a csapat lelke, bohóca (de olyan én stílusomban), tőle érkezik a lelkesedés, amolyan inverz-Barneyként semmilyen fotón nem tud normális képet vágni, mindenkivel jófej, egymást túllicitálva tudunk poénkodni és nevetni a másik viccén - ezidáig még csak egy jópofa emberke lenne, de főleg azt éreztem meg rögtön az elején, hogy ő (is?:) ésszel csinálja ezt: tud nagyon komoly is lenni, érdekli a másik, kapható az újdonságokra, egy húron pendülünk az ötleteléssel, tervekkel, sőt, amitől igazán az én emberem, hogy tudunk úgy komolyan beszélgetni, hogy közben néha teljesen idióták vagyunk, ami a legtöbb ismerősömet tökéletesen kizökkenti, nekünk viszont csak újult lendületet ad a mélyre merüléshez. Ő ismer az itteniek közül a legjobban, valahogy mindig egymásba botlottunk és órákig elbeszélgettünk (a régi szép idők, amikor még ennyi szabadidőm volt!), a szivárvány kongresszuson Ritát simán felismerte az általam régebben mutogatott családi képek alapján (nem tudta előre, hogy ott lesz!), az elismerő szavak gyakorlásában elért kimagasló eredményei miatt pedig akár azonnal a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választhatnák.
Sokáig úgy láttam, hogy a december 14-i távozása után olyan lesz, mintha a napszemüveges szögedi barétom nélkül kéne Színesestét vezetnem, de október vége felé kiveszett belőle a tűz, vagyis gyakorlatilag azzal párhuzamosan, hogy kezdtem igazán megérkezni, ő fokozatosan kezdett eltűnni a hazaútja közeledtével. Így végeredményben már nem mondom azt, hogy a legjobb itteni barátom volt, de ha egy időben lettünk volna a gen-iskolában... hát bizony kő kövön nem marad! (dec.17.)
Aránylag normális fej
Ez egy jövőbeli Michael Jackson fellépésünk után készült
Azért jó, hogy a bloghoz mellékelt képekhez mindig az aznapi dátum alapján adok nevet, mert a maihoz hasonló tökéletes sorszámú kép a következő 100 évben biztosan nem lesz!
Ryannal visszaszámlálással és egy másodperces néma csönddel ünnepeltük meg a soha vissza nem térő pillanat tovaszállását.
Azért jó, hogy rengeteg ötletem volt, mert nagyon belelkesedtem tőlük, de mindig rá kellett jönnöm, hogy még túl új vagyok, a csapat meg túl töket...túlságosan nagy tehetetlenségű, amíg nem ágyazódom be (ami nem megy villámcsapásra) addig(?) viszont a túl újszerű ötletek (itt is:) csak a biztosítékot verik ki, és legeslegfőképp (esetenként akár pont ezért) itt most sokszor kevés vagyok egyedül a megvalósításhoz, így a pohár utolsó cseppjeként a legnagyobb tervemet, az acapellát is fel kellett adnom, mert szép lassan beláttam, hogy hiába várok a kulcsszemélyre (aki megfelelő zenei képességekkel rendelkezik), ő inkább Pató Pál úr stílus. Kár, mert biztos vagyok benne, hogy csapatösszerázó tréningnek is elmenne, amint 18-an (fahangúak is) együtt próbálunk, nem is beszélve arról az élményről, amikor ez a 18 fiú rohadt menőn kiáll egy színpadra és egy jól irányzott C-dúrral kiüti a ledöbbent nézőket, nem utolsósorban pedig minden csütörtök este hivatalosan "együttes próba" a program, ami viszont jelenlegi állapotában csak a kb. 4-5 zenészt érinti, míg a többiek gépeznek vagy valahol el vannak tűnve, vagyis csapatszellem nulla.
Az egészet azért sajnálom igazán, mert főleg az ötleteim meg a lelkesedésem tudnám adni a társaságnak, és hiába mondják, hogy szép lassan intézzem, mert közben telik az idő és úgy érzem, hogy nem várhatok sokat.
Olyan nagy baj azért még sincs, mert némileg szokva vagyok már ehhez 23 év után : ), illetve időm úgyis kevés van és így teljes erővel belevetettem magam a flashmobon alapuló promo film elkészítésébe - hamar beláttam, hogy jobb is, hogy nincs acapella. Karácsony után pedig úgyismegvalósítom néhány belevaló arccal.
Azért jó professzionális videót készíteni, mert az ötlet megszületése után letöltöttem és megnéztem rengeteg trailert, hogy ellessem a stílusjegyeiket, és nagyon sok érdekes dolgot állapítottam meg: például a drámák előzetese (ld. Egy csodálatos elme) első egy perce egy túlszépromantikus filmet sejtet, majd beüt a Krach és fél percig egy őrült nyomasztó filmet látsz, végül pedig vegyítve, de egyre megnyugtatóbban zárják vagy mondjuk hogy az akciófilmek trailerjében semmi sem szent, semmilyen szabályszerűséget nem lehet felfedezni, mégis hatalmas különbség van egy amatőrfilmhez képest és nekem pont ezt az "az a szabály, hogy nincs szabály" jelleget kell lekoppintanom. Jó példa erre a Sorsügynökség (lent), amiben a feliratokat egy picivel később/előbb váltják a fekete háttér eltűnéséhez képest, össze-visszaugrálnak az időben (az egy perc happy, fél perc ajjajbajvan és egy perc vegyes itt is megfigyelhető, csak itt pont hogy nem cél a tökéletesen megnyugtató zárás), lelőnek poénokat a bemutató közben, de erre csak utólag jössz rá, látszólag nem ritmusra vált a kép, de a lényeges részeknél mégis, és hogy valami konkrét is legyen: 0:57-nél például van egy olyan gyors villantássorozat, hogy ha akarod sem tudod első látásra felfogni, hogy láttál egy újságcímlapot az ürge képével, a párocskát smárolás közben és még egy tökfekete képkockát is. Igyekszem ebből minél többet felhasználni az én videómhoz is.
Azért jó, hogy elkezdtek a többiek azzal ugratni, hogy eeeeksztralasssssan beszélek olaszul, mert naakkoreztkapjátokki! felkiáltással azon az este, amikor a közeli Figlinebe leugrottunk, úgy beszéltem mint egy félbolond, amitől egyrészt egész este majd megszakadtunk a nevetéstől (még a talján pincérnő is nevetve dicsérte meg az olaszom:), másrészt viszont pont ezzel a kis hülyéskedéssel találtam meg a közös hangot újabb néhány gennel, ami a következő egy-két hétben túlnőtt a "dai, krízsztoff, veloce!" hátbaveregetésen, harmadrészt pedig attól, hogy azóta még inkább próbálnak siettetni a hecc kedvéért, valóban egyre pörgősebben beszélek.
Azert jo telefonalni Mejsikevel, mert egy ido utan kerdezte, hogy itt nem szoktam bohockodni? Meglepetten valaszoltam, hogy "de, egyre gyakrabban hallom azt a szot, hogy patzo". Elgondolkodva hozzatette, hogy csak azert kerdezi, mert amikor naluk vagyok, mindig "bolondozunk", most viszont már egy ideje beszelunk es megsem vicceskedem.
Azért jó egy (zártkörű, mint utólag kiderült 18 éves szülinapi:) buli, mert az utcáról meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt és a Papírkutya team jelenlévő két tagja rögtön kimondta az éle..estére szóló igent: meg sem állunk, amíg nem sikerül a teraszán lazán a korlátnak dőlve gyönyörködni a kilátásban. Challenge accepted, mission completed : )
Azért jó az új sorozatom, a Bemutató, mert már régóta tervezem elindítani és az első megjelenést a jövő heti gen egység- és házikóváltás felgyorsította. Antonios, az egyiptomi lakótársam méltán fejezetnyitó, mivel néhány hét után megállapítottam, hogy gyakorlatilag mindhárom magyarországi gen-lakótársammal való összes pozitív és negatív tapasztalatom egybegyúrásával írható le a kapcsolatunk. Néhány nyilvános részét megemlítve: mint két újonc volt egy különleges, egyedi kapcsunk (mint Balázzsal), kezdetben a fejem fogtam, hogy vele kerültem össze, de hamar jött a nagy pozitív csalódás és kifejezetten örültem neki (mint Vad úrnál), végül pedig az esti rituális-sóhajtozós zenehallgatás sem maradhatott ki, amit anno Bággóval gyakoroltunk szorgalmasan. Mostanra olasz tudása megközelíti angol tudását (de ez nem a tanulási gyorsaságát dicséri...:), nagyon szereti, ha fényképezik (ha más nem teszi, akkor ő készít magáról rettentő sok képet, alig győzöm törölni a fényképezőgépemről őket), szuperul főz, elfolyik az ideje (éjszaka sokáig fennmarad, nappal vis maior és nem tud jönni programra), sokszor kiszúrja és figyelmeztet, hogy legyek lelkesebb, amint van valami kajánk, azt felfalja (így különösen nagy kihívás úgy eldugni a banánt, hogy másnap reggelig ne találja meg és legalább néha készíthessek banánturmixot), rettentő sokat nevetünk rajta, mivel legtöbbet használt szavai a bergé, a bhergé, a phberké és az un bó (ugyanis a p-t nem tudja kiejteni, így számára Paweł is Boloniából van:), illetve általánosan elmondható, hogy mindenre áh,szí?-vel reagál, szeretetét pedig habibizéssel és (a többiek számára túl) erős fizikai módon fejezi ki, amit én sosem tapasztaltam, mivel nagyobb vagyok nála és ez szent védettséget nyújt nekem.
Nagyon szélsőséges a kapcsolatunk, az az érzésem, hogy egy underground teamet alkottunk és így összetartunk, ugyanakkor néha rettentően fel tud húzni és az agyam majd szétrobban, ilyenkor ő ártatlanul néz és csodálkozva kérdezi: "ma bergé?"
Az egyetlen jobban sikerült ön-képe
Identitászavar?
A szivar dukált az eleganciájához
A háttérben kupaként levegőbe emelkedve látható sorozatom következő alanya
Azert jo heti harom-negyszer fozni, mert kezdek nagyon kifogyni a (gyors-olcso-egeszseges harmas szempontrendszernek legalabb reszben megfelelo) etel otletekbol, igy aztan a Tisztelt Messzi Foldon Hires, 1eurobol Masfel Honapig Eleldegelo es meg Batyamat is Meglatogato blogolvasoimat batoritom, hogy segitsenek rajtam (es lakotarsaimon) nagy adag recepttel vagy akar csak otlettel, hogy egyaltalan milyen kajak leteznek.
* Bocsánat a hosszú akadozás és adásszünet miatt, a blog mostantól (remélhetőleg) megint rendszeresen fog jelentkezni!
Azert jo eletallapotot valtani, mert vegre megint rendszer van az eletemben, nyoma sincs az utobbi egy ev folyamatos tavaszi faradtsaganak, ismet csomo megvalositando tervem, otletem van (bombazom is veluk a tobbieket rendesen), sportolok sokat es rakaptam a fotozasra, ezert sokan mar muvesz-alkatnak tartanak (ez utóbbiban asszem speciel igencsak tevednek:).
Szerintem ennek, es legalabb ugyanennyire az allando kesooszi joidonek koszonhetoen van mindig remek hangulatom. Ugyanakkor latom azt is, hogy ebbe a kreativ-bombaba fogok belebukni* - es akkor az a hullamvolgy sem csak ket napig fog tartani... Akkor majd kaptok negativat is, merthogy ez nem feltetlenul egy ultra optimista blog.
Azért jó az olasz szünnap, mert munka helyett el lehet menni Sienába, ahol a lóversenyek helyén, a nagy főtér közepén lazulva pihenheted ki csoportosan a loppián' stresszes életmódot, vagy épp San Gimignianoba, ahol memorizálhatod a város memorizálhatatlan nevét és a Gelato World Champions 2006-2009 fagyiját nyalogatva csodálkozhatsz azon, hogy vajon a zsűri miért értékelt nagyra egy olyan helyet, ahol "Kaki" ízű fagylaltot árulnak...
Siena főtere
Ma az Arccsarnok új arcait akartam megörökíteni és ezen felül csak egy kis ízelítőt készítettem a napról, amit itt nézhetsz meg.
